esések

Ahhoz képest mennyire képben vagyok a szellemi dolgokkal, meg a hívőség nagy fogalmaival, úgy érzem színvonal alatti a lelki állóképességem. Mikor felismerek egy igazságot, és úgymond magamévá tettem, rövid időn belül váratlan módon jókora pofára esés következik be. Már nem is tudom, hogy hogyan szégyelljem magam. Most mikor igazán résen kéne lennem. Furdal a lelki ismeret, hogy ez így nem jó, de valamiért be kell következnie. A legrosszabb, hogy önmagam felé teljesen elvesztem a hitelességet. Részben jó, mert az ige azt mondja, hogy nem szabad szeretni a testet, de veszélyes is, mert könnyen áteshetek a ló túloldalára. Haladok az úton és minél magasabbra érek, annál többször bukok fel az apró köveken. Talán így jutok el a teljes önmegtagadásig, és a teljes önátadásig, mert kinek kell az, ami rossz? Nekem nem. Akkor miért éljek önmagamnak, ha tudom, hogy rossz? Érdekes összefüggések. Úgy érzem, értem mit csinál velem az Úr. Vizsgál, metsz és formál. Örülhetek, mert nagy kegyelem ez, mégis gyötrelmes. Ma azt imáztam, hogy Áldás az mikor Isten próbák elé állít hisz meg akar jobbítani. Szóval rá kellet jönnöm, hogy az áldásnak nem csak örömteli formája van.
Egy másik dolog. Miért van, hogy egyes emberekért nem tudok nem imázni? Mintha muszáj lenne hordoznom, mert felelősséggel tartozom értük, és most nem a családra gondolok elsősorban. Isten így helyez embereket a szívemre. Amióta ismerem, azóta nem tudok nem imázni érte…