alone

Nem is tudom, hogy mi váltotta ki belőlem ezt az érzést. Talán az a videó, amit láttam, vagy már rég forrt bennem. Cím sokat elárul, de nem a depresszív jelentésére gondolok. A videón azt látjuk, hogy egy ember egy légballonból közel az Űrből kiugrik és a kamera végig kíséri zuhanását. Csodálatos látvány, Föld életet sugároz magából, az Űr végtelensége, az Óceán kékje. Több mint csodálatos lakhelyet teremtett nekünk az Úr. Sokszor láttam már ehhez hasonló képeket, de most valahogy más benyomással lettem gazdagabb. Mintha átérezném az emberiség magányát. Ezer és ezer ember él egymás mellett és alkot egy organikus környezetet, mégis úgy érzem, mindannyian egyedül vagyunk. Egyedül, mert lelkünk nem tud igazán egyesülni egy másik lélekkel. Miért van ez? Miért nem tud, vagy csak én hadoválok össze-vissza? Úgy érzem, az ember lelkében olyan űr van, ami miatt nem tud kapcsolódni egy másik lélekkel. Kell valami kötőanyag, ami betölti az ürességet. Honnan veszem ezt? Onnan, hogy mikor Mirjam volt számomra a másik felem, akkor sem voltam igazán egész. Sok rés volt közöttünk, amit be kellett tölteni. A biblia szerint ketten lesznek egy testé, no meg a hármas kötél nem szakad el. Úgy hiszem az a kötél a kötőanyag, amire mindennél nagyobb szükségünk van. Szüksége van az emberiségnek Istenre, különben nincs, ami összetartsa a széthullástól. Sok eszme, közös cél által próbálkozott megtalálni a közös hangot, de minden alkalommal a magány fogságában találta magát. A közös cél elfeledése után újra egyénekre bomlott a társadalom. Jó tudni, hogy Isten az, aki összetart minket, és Őt nem lehet elfelejteni. Nem lehetek már magányos, mert Ő velem van, és Ő össze fog tartani a jövendőbeli felemmel és betelnek a hézagok.