Elmélyülten merengek valami utópisztikus ideális állapotról. Az ember időnként, mikor úgy szomjazik valami jó után, elképzel valami szépet, és felmelegíti vele szívét. A szív melegsége. Ennyire emocionálisak lennénk? Szívünk érzelmeink csatamezeje, ahol hol a boldogság hol a bánat győz. Krisztus által a boldogság végső győzelme biztos, de életünk sok-sok csatáinak kimenetele változó. Bármely nehézségben vagyunk a kockának fordulnia kell. Ő kopogtatott, mi ajtót nyitottunk, Ő bejött. Miért van az, hogy mégis megfáradunk? Hisz miénk a győzelem. Úgy érzem idő kell míg a csatatéren minden leülepszik. Idő kell a halmok és a törmelék eltakarításához, ami a múltból maradt ránk. Helyre kell állnunk, majd újra össze kell törnünk, hogy tudjuk, hogy még mindig van mit formálni rajtunk. Ahogy a mester újra és újra formálja alkotását, mert mindig tud rajta valamit igazítani, de eljön a határidő és át kell adnia a végső szemlére. Lassan, de biztosan eljön a végső szemle és akkor már nincs lehetőség a korrigálásra. Vajon megfelelünk majd?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése