megtanulni tovább lépni

Az élet rengeteg buktatóval tarkított útján sokan elesünk és köztük vagyok én is, és ebben nincs semmi eget rengető. Az élet már csak ilyen. Persze lehetne másképp is. Folyamatos béke és nyugalom. Aztán végleg felhagynék az írással, mert nem lenne min merengeni, vagy talán kellemes élményeim írnám le. Ugyan minek, ha nincs gáz amihez viszonyíthatjuk a jót. Hogy mit akarok? Azt akarom, hogy minden egyes buktató után feltudjunk állni és tovább menni ezen a rögös, de fenséges úton az örökkévalóság felé. Könnyű mondani, hogyha elesik az ember álljon fel. Minél nagyobbat zuhansz annál nehezebb felállni. Felállni, hogy esetleg újra eless? Nem az embereknek jó ott maradni ahol vannak. Pihenni a gödörben, tompítani valódi boldogság utáni vágyat. Kik ezek az emberek? Azok, akik a problémájukon nem tudják túl tenni magukat vagy már az előző esések eltántorítják őket a folytatástól. Elsősorban önmagamra gondolok, legalábbis régmúltbeli önmagamra. Szenvedtem, és próbáltam tompítani, elterelni a figyelmem valami mással,de egy valamit jól csináltam, beláttam, hogy valakihez oda kell fordulnom. Ez még nem is mondató túl egyedülállónak, mivel sokan fordulnak a barátaikhoz segítség kérés miatt, vagy épp egyéb segédszerekhez. Én nem így tettem, bezártam önmagamba fájdalmam, és egyedül Istennel tudtam őszintén beszélni. Bár a kétségbe esésnek köszönhető, de a végeredmény A fontos ez esetben. Most majdnem évekkel később, már nincs bezárva mindenki számára az az ajtó, ami eddig be volt. Nem sokkal könnyebb, de jobb. Röviden tömören jobb. Az igazi vigasztalást emberek nem képesek átadni, tudnak közvetíteni, de belső békét senki sem képes adni, nem várhatjuk el másoktól, hogy erre képesek legyenek. Emberek vagyunk. Én is. Ő segít tovább lépni, de hagynunk kell neki, hogy segítsen. Oly nehéz belátni sokszor, hogy a segítség a lehető legközelebb van hozzánk, inkább megtennénk bármi bonyolultat, minthogy elfogadjuk a közvetlen segítséget. El kell fogadnunk, hogy Ő a segítség, és ez tény, és miután belátjuk és felhagyunk minden törekvéssel, Ő teret kap az életünkben.

ÁLOM

Elmélyülten merengek valami utópisztikus ideális állapotról. Az ember időnként, mikor úgy szomjazik valami jó után, elképzel valami szépet, és felmelegíti vele szívét. A szív melegsége. Ennyire emocionálisak lennénk? Szívünk érzelmeink csatamezeje, ahol hol a boldogság hol a bánat győz. Krisztus által a boldogság végső győzelme biztos, de életünk sok-sok csatáinak kimenetele változó. Bármely nehézségben vagyunk a kockának fordulnia kell. Ő kopogtatott, mi ajtót nyitottunk, Ő bejött. Miért van az, hogy mégis megfáradunk? Hisz miénk a győzelem. Úgy érzem idő kell míg a csatatéren minden leülepszik. Idő kell a halmok és a törmelék eltakarításához, ami a múltból maradt ránk. Helyre kell állnunk, majd újra össze kell törnünk, hogy tudjuk, hogy még mindig van mit formálni rajtunk. Ahogy a mester újra és újra formálja alkotását, mert mindig tud rajta valamit igazítani, de eljön a határidő és át kell adnia a végső szemlére. Lassan, de biztosan eljön a végső szemle és akkor már nincs lehetőség a korrigálásra. Vajon megfelelünk majd?

flúgos nap

Nem is tudom, hogy lehetek ilyen rosszcsont, De jól esett. Ábgeón evésre csábítottam a népet. Aztán gyakon is hiperaktívkodtam, 2óra szünetben is ontottam magamból a hülyeséget és végül épszerken a szabványfütyi megjegyzésemmel koronáztam a napot. Persze a paradicsomlé ivással is borzongatom a népet, de mivel szeretem nem tudom lassan inni.
Komolyság: Holnap Bea hazaköltözik és mielőtt végleg távozna meginvitálta a jó népet egy vacsorára. Húzós időszak ér véget az életében, mivel pesti és mégis kolis, mert a családja nem hívő. Érdekes történet lehet, amely ide vezette. Meg kérdőjelezhető döntése, mikor úgy döntött, hogy elköltözik a családjától, más szemszögből egy nagy tett, hogy képes volt feladni a családját,jó létet Krisztusért. Sokszor fordult meg bennem az az érzés egy-egy családi viszály után, hogy elmegyek és vállalom döntésem minden következményét, végül is mindig megtudtam bocsájtani, vagy épp bocsánatot kérni, és minden maradt annyiban.

Levél a múltból

Kedves Uram!
Köszönöm neked, hogy alkalmat adsz nekem, hogy feltudjak hozzád zárkózni. Köszönöm Uram azt is, hogy tanítasz engem és sok tőled való gondolattal szereltem fel magam. S kérlek Téged, hogy legyen hitem elhinni azt, amit írok és amit kérek Tőled, mert Te megadod nekem. S hálát adok Neked minden egyes percért, amit a Te közelségedben átélhetek. Tudom Uram, hogy Te megbocsájtottad a bűneim, s tudom, hogy beteljesítem azt, amire Te elhívtál engem és társaimat. S kérlek adj választ a nagy kérdésben, hogy megnyugodhassak! Szeretlek Uram és köszönöm, hogy még csak a ruhád szegélyét sem érintettem, de a Te hatalmad már kiáradt rám. S köszönöm, hogy idő előtt teljesítetted kéréseim!

Kadarkút, 2007. Augusztus 02.
Szándékosan nem javítottam ki a nyelvhelyességi hibákat. És nem is fűznék hozzá semmit egyelőre.

Öröm

Jól érzem magam. Jól, mert végre úgy érzem valamiféle örömet tudtam szerezni egy másik embernek. Nekem is jól esik, de mégis olyan jó tudni, hogy csak egy picit is, de a másiknak jó.

boldogság

Egy szó, és egy jelentés. Képes az ember e fogalom jelentésének betöltésére?
Hagytam időt gondolkodni. Nem mintha a kérdés feltevésekor nem tudtam volna a választ... Azért nem árt a megfontoltság. Sokan felfedezték már azt a tényt, hogy leginkább boldogságunk útjában önmagunk vagyunk. Minden újabb igény, amelyet a boldogsághoz társítunk újabb tégla a boldogságtól való elválasztó fal tetejére. Ha elengednénk minden vágyat, és hagynánk mindent annyiban, az sem lenne jobb. Maximum nem lenne semmink a földön, csak a boldogság. Vicces, semmim sincs és boldog vagyok...Nem, ezt nem hinném, legalább is nem ilyen formában. Ha az önző boldogság utáni vágy vezérel, és így törekszünk, semmi értelme az egésznek. Kivételes emberek valamilyen nemes cél bevégzése által látják boldogságuk beteljesedését. És itt vagyunk, mi keresztények, a legnemesebb céllal, és mégis boldogtalanul tengetjük napjainkat. Megszomorodva "szent" terhek miatt, vagy éppen amiatt ,hogy nem vállaltuk fel akkor, amikor kellett volna. Minden a kezünkben van. Jól lehet, hogy egy élet választ el bennünket, de már a jogtulajdonunkban van megtérésünktől fogva. Boldogságunk nyitja nem az igék mélyén vagy épp a dicséretben vagy a legszuperebb tanításban leljük. A szívünkben van egy mag, amit Isten ültettet belé, a boldogságunk kulcsa, hisz e mag nélkül a kárhozat útján járnánk, és most az örök élet útjára térhettünk. Igen ezért boldogok lehetünk, mert van egy mag, amely ha el hal és fel tud növekedni, akkor az örökkévalóság már az orrunk előtt áll.

esések

Ahhoz képest mennyire képben vagyok a szellemi dolgokkal, meg a hívőség nagy fogalmaival, úgy érzem színvonal alatti a lelki állóképességem. Mikor felismerek egy igazságot, és úgymond magamévá tettem, rövid időn belül váratlan módon jókora pofára esés következik be. Már nem is tudom, hogy hogyan szégyelljem magam. Most mikor igazán résen kéne lennem. Furdal a lelki ismeret, hogy ez így nem jó, de valamiért be kell következnie. A legrosszabb, hogy önmagam felé teljesen elvesztem a hitelességet. Részben jó, mert az ige azt mondja, hogy nem szabad szeretni a testet, de veszélyes is, mert könnyen áteshetek a ló túloldalára. Haladok az úton és minél magasabbra érek, annál többször bukok fel az apró köveken. Talán így jutok el a teljes önmegtagadásig, és a teljes önátadásig, mert kinek kell az, ami rossz? Nekem nem. Akkor miért éljek önmagamnak, ha tudom, hogy rossz? Érdekes összefüggések. Úgy érzem, értem mit csinál velem az Úr. Vizsgál, metsz és formál. Örülhetek, mert nagy kegyelem ez, mégis gyötrelmes. Ma azt imáztam, hogy Áldás az mikor Isten próbák elé állít hisz meg akar jobbítani. Szóval rá kellet jönnöm, hogy az áldásnak nem csak örömteli formája van.
Egy másik dolog. Miért van, hogy egyes emberekért nem tudok nem imázni? Mintha muszáj lenne hordoznom, mert felelősséggel tartozom értük, és most nem a családra gondolok elsősorban. Isten így helyez embereket a szívemre. Amióta ismerem, azóta nem tudok nem imázni érte…

nemstimmel

Ez nem stimmel! Osztom itt az észt, de belül nem stimmelek. Mi van velem? Miért szólom azt, ami nem is igazán működik az életemben. Mikor kényszerítem már rá magam az igazi engedelmességre? Talán valami szolgálatot kellene csinálnom és akkor nem lenne bátorságom bajt okozni, de valóban változnék? Nem tudom, nem tudom mit tegyek.
d.u. 5.19. Olyan, mintha egy olyan csata közepén lennék, amelyben nem győzhetek. Igazságtalanul hangzik, mert számomra nemes a cél. Talán csak akkor kaphatom meg, ha kész vagyok sutba vetni minden erőmet és belátni, hogy kevés... S végül ajándékba kapom, érdem nélkül a koronát.

alone

Nem is tudom, hogy mi váltotta ki belőlem ezt az érzést. Talán az a videó, amit láttam, vagy már rég forrt bennem. Cím sokat elárul, de nem a depresszív jelentésére gondolok. A videón azt látjuk, hogy egy ember egy légballonból közel az Űrből kiugrik és a kamera végig kíséri zuhanását. Csodálatos látvány, Föld életet sugároz magából, az Űr végtelensége, az Óceán kékje. Több mint csodálatos lakhelyet teremtett nekünk az Úr. Sokszor láttam már ehhez hasonló képeket, de most valahogy más benyomással lettem gazdagabb. Mintha átérezném az emberiség magányát. Ezer és ezer ember él egymás mellett és alkot egy organikus környezetet, mégis úgy érzem, mindannyian egyedül vagyunk. Egyedül, mert lelkünk nem tud igazán egyesülni egy másik lélekkel. Miért van ez? Miért nem tud, vagy csak én hadoválok össze-vissza? Úgy érzem, az ember lelkében olyan űr van, ami miatt nem tud kapcsolódni egy másik lélekkel. Kell valami kötőanyag, ami betölti az ürességet. Honnan veszem ezt? Onnan, hogy mikor Mirjam volt számomra a másik felem, akkor sem voltam igazán egész. Sok rés volt közöttünk, amit be kellett tölteni. A biblia szerint ketten lesznek egy testé, no meg a hármas kötél nem szakad el. Úgy hiszem az a kötél a kötőanyag, amire mindennél nagyobb szükségünk van. Szüksége van az emberiségnek Istenre, különben nincs, ami összetartsa a széthullástól. Sok eszme, közös cél által próbálkozott megtalálni a közös hangot, de minden alkalommal a magány fogságában találta magát. A közös cél elfeledése után újra egyénekre bomlott a társadalom. Jó tudni, hogy Isten az, aki összetart minket, és Őt nem lehet elfelejteni. Nem lehetek már magányos, mert Ő velem van, és Ő össze fog tartani a jövendőbeli felemmel és betelnek a hézagok.

3

Néhány napja gondolkozok azon, hogy mit lehetne írni, de csak röpke gondolataim vannak. Ma például DNT szolgált és Kiskőrösön voltam csakhogy képben legyen minden. A téma: kit küldjek el? Elég furán hangzik, talán mert olyan ritka, hogy valaki meghallja ezeket a szavakat. Legjobban az fogott meg, amikor arról beszélt, hogy látnunk kell Istent, hogy megtudjunk változni. Látni őt és megijedni attól a borzasztó nagy hatalmától. Ez után ki az, aki merne az akaratával ellenkezni. Kérnem kell, hogy meglássam, hogy ez által megkapjam, azt a motiválást, ami elengedhetetlen a küldetésem végrehajtásához. Kérdés: ha kapunk küldetést, akkor kapnunk kell hozzá erőt, hogy véghezvihessünk különben olyan, mintha ferrarink lenne egy csepp benzinnel, naná hogy a lovaskocsi legyorsulna...Szóval megvan a küldetés, ha elhiszem vagy sem. Nem ismerem minden paraméterét, de azt sem tudom, hány csavar van a ferrariban, de majd megtudom idővel. Látnom kell, és látni akarom Istent. Tudom, hogy testi szemmel nézve nagyon gáz, mert kinek jó, ha terhet vállal, ellenben szellemileg a legeslegjobb dolog, ami történhet velem. Látni kell, hogy megtudjuk futni a pályánkat. Ahogy Pál a damaskuszi úton találkozott vele, és ez a találkozás teljesen átformálta és egész életén át ott lebegett előtte. "Csak" egy férfit látott, Jézust, de úgy hiszem Jézust meglátni olyan, mintha a Mennyel szembesülnénk, mert Jézus a Mennyből jött és magával hordozza Isten mennybéli dicsőségét. Ez kell nekem is. Elgondolkodtató volt, mikor imádkoztunk ezért közösen. Talán egy ima elég lesz? Nem hinném, már rég mindenki meg lenne térítve, ha bárki csak úgy láthatná. Nem, zörgetni kell, méghozzá erőszakosan, megmutatni, hogy valósággal akarunk valamit Istentől. Többet, mint az áldásait, Őt akarjuk, és meg is fogjuk látni egyszer.
Végül nem is lett olyan rövidke ez a gondolat.
Álmatlan vagyok. Nem kellett volna capucinózni. Van ez így. Értelmes gondolatok messzire elkerülnek. És úgy érzem, hogy a filmekkel kapcsolatos eszme futtatásom, amit mellesleg tegnap adtam le most beigazolódik. Miszerint: megnézhetünk akármit, még röhöghetünk is azon, amivel természetesen nem értünk egyet, de ne csodálkozzunk, hogy végül akarva-akaratlanul azonosulunk vele és később meghozza gyümölcsét ez az azonosulás.
Eszembe jutott egy érzés tegnapról:Minden évben a kőrösi ifire hívnak egy csapat árvát vagy gyermek otthonból valót, mindegy. Miközben beszélgettem Tábyval arra eszméltem rá, hogy már rég nem figyelek rá, hanem az "árvákat" nézem. Nézem és belül átéreztem mennyire elhagyatottak és mennyi elvetettség van bennük, de együtt vannak. A fiúk mögöttem marták egymást mégis érezhető volt egymásra utaltságuk. Fájt, könnyeztem, de nem vette észre senki. Ilyenek vagyunk mi emberek:marjuk egymást, de tudjuk, hogy egymásra vagyunk utalva teljes mértékben. Ezt érezhette Jézus is, mikor látta mennyire céltalanul tengődünk elhagyatva az élet rögös utaink.És feltette magában a kérdést, vajon ki segíthet ezeken az embereken.És tudta, hogy önmaga a válasz, Neki kell jönnie és reményt hoznia az emberek életébe, és megtette. És a hit, amely az ige szerint a reménylett dolgok valósága belépett az életünkbe. És többé nem egymásra vagyunk utalva, hanem teljességgel Őrá a szegletkőre.
Tudnám még ragozni, de nem szűkséges. Irány az ágy.

felelősség

Úgy érzem valami bajt okoztam. Nyugtalan a szellemem. Egyébként minden szokványos volt ma, ha szokványosnak mondható 8tól este 8-ig sulizni. Minden tettemért felelősséggel tartozom. Ez lenne a nagykorúság? Ez az. Minden cselekedetem megítéltetik, nincs mentség, nem foghatom másra. Újabb nap mikor felnőttnek érzem magam.

egy beszélgetés

élet

Felmerült-e valaha bennünk, hogy mit él át a teremtő? Felmerült-e már bennünk a kérdés vajon neki nem fáj mikor mi a mészárszék felé szaladunk? Felmerült-e már milyen érzés mikor minden megpróbálsz tenni a másikért, hogy megmeneküljön a jajtól, de semmiképpen sem akar rád hallgatni? Játék ez? - Játszunk az élettel és az életet adóval? Kik vagyunk mi? Miért nem tudunk felnőni, eljutni a lelki nagykorúságra? Úgy érzem legtöbben nem is akarunk igazán, és most nem tartom magam különbnek a többinél, mert nem vagyok. Beletörődünk abba,hogy magunktól nem tudunk változni. Persze Isten felajánlotta, hogy vele sikerül. És sokan élnek is a lehetőséggel, látszólag. Kegyesség látszatára eljutnak, de belül ugyanazok, akik voltak, belülről rothadnak. Önmagukat csapják be. Végső önmegalázásig nem sokan jutnak el. Pedig a világ számára adatott példakép, de nekünk az erő kell, a csodák, dicsőség, pénz, a sok megtérő, hogy legyen mit elkönyvelni majd a nagykönyve. A legértékesebb kincset csak kevesen veszik el. Pedig mindannyian látjuk. Felvállalni a megalázottságot, a halált, a gyalázatot, mártíriságot... Nehéz elvenni, ezért kevesek teszik meg, de az ő neveik valójában ott vannak a Mennyei dicstáblán. Méltán, mert aki mindenét átadja, az valóban kész, hogy oly nevet kapjon, amely a Mennyben is számon van tartva.

5. nap- befejezés

A mai nap már sokkal húzósabb volt. Bár még erőm teljében voltam, de belül már éreztem, hogy elég, de még küzdöttem. A suli elég sokat kivett belőlem, nagyon untam már, minden percben vártam mikor tűnhetnék el, ráadásul még a szoctámos papírt is le kellett adnom, ami pluszban 3 órát elvett az életemből.. Tisztaság béke, és legfőbb képen higgadtság talán így jellemezném jelen állapotom.5 körül érkeztem haza és hazaérkeztem után meglátogattam Anitáékat és babáztam egy jót. Nem élveztem túlzottan, de azért ettől még a babus nagyon aranyos volt. Estére a nagyon várt pályázat írás..Engedelmesen neki is ültem és nem is volt olyan túlzottan szörnyű. Apu nagyjából felkészült rá és könnyebben ment.
Óvatosan törtem meg a böjtöt mivel Csaba figyelmeztetett, hogy nem szabad hirtelen terhelni a gyomort. Hihetetlen, hogy kibírtam. Lehet, hogy másnak ez nem nagy dolog, de én úgy gondolom számomra ember feletti volt. Valóban az Úrvacsora életet ad, nem a tápértékére gondolok, hanem a szellemire, amely több, mint némi kalória. A héten próbáltam minél többet az Úrral törődni, bibliát olvasni, imázni, evangélizálni.. Hiszem, hogy jó illatú áldozat volt mindez az Úr felé, és hiszem, hogy olyan kapukat nyitott meg, amelyek zárva voltak eddig.

harmad napja

Valamit tennem kell, hogy megtudjam mi a Terv, és most épp az teszem. Ez a harmadik nap, elég jól bírom, egyre élesebben érzem az illatokat és tervezem a jövőbeli főzéseket is. Majdnem minden nap vettem valamihez valamilyen kelléket. Szóval zsúfolásig van a szekrényem alapanyaggal. Első két nap nagyon kötözködős voltam, ma már sokkal csendesebb. Szellemileg nem tudom mi zajlik jelen pillanatban, de azt érzem, hogy van erőm a folytatásra, és minden mintha más lenne. Nem tudom meddig tart, de a cél, hogy valami történjen. Végre sikerült teljesíteni egy apró célt, ma megvolt az első órám :)